Alhatna már
Alszik a szívem. Olyan mint egy csecsemő, mert mikor felébred mindig sír, de bölcsője jól bevált mozdulatokkal újra álomba ringatja. A legtöbb esetben legalábbis...
mert vannak azok a napok, mint a mai.
Amikor a mérhetetlen szomorúság, ami odabent lakozik újra felszínre tör. Mert ugyan elfedem még önmagam elől is, de gyakran elfújja a szél azt, amit rápakoltam és ilyenkor az egyik csücske előbukkan.
Félek a karácsonytól, a sajnálkozásoktól és a megszánásoktól... Meg attól is, ha csak elfelejtenek. Végülis mindenkinek megvan a saját élete. Vagy a szilveszteri csóktól.
A mai szavam a család.
Gyászolom azt, ami lehetett volna, és félek attól, hogy ezek után valaha lehet-e. Siratom az összes meg nem született gyerekünket, az örökbe nem fogadott állatainkat, a házat, amit sosem építettünk fel és aminek erkélyéről sosem néztük közösen a csillagokat.
Nem az fáj, hogy más irányba tartottunk, vagy hogy valójában nem illettünk össze. Az fáj, hogy ennyire telhetetlen vagyok és hogy egyedül rosszabb. Hogy a mindennapjaimat nem tudom megosztani, nincs kivel/kinek örülni, kinek sírni, senki nem ölel át egy hűvös éjszakán.
Legalábbis nem mindennap....
Senki nem mondja, hogy szeretlek és senki nem puszilja meg a homlokom mielőtt elbúcsúzunk egymástól. Másnak nem is engedném, mert ez a te privilégiumod... volt legalábbis.
Ezek fájnak igazán. Önző dolog, mert nem is te hiányzol, hanem az, amit adtál.
De mit van mit tenni, legalább 3 lábon kéne állni, de inkább négyen lenne jó. Viszont az önpusztítás néha utolér és olyankor elhiszem, hogy megérdemlem.
2020.11.08 (vasárnap)
|